Finnország 1154-től a Svéd Királyság része volt 1809. március 29-ig, amikor I. Sándor orosz cár elfoglalta és az Orosz Birodalomhoz csatolta a területet, mint Finn Nagyhercegség. A jelentős autonómiával rendelkező nagyhercegség az ütközőállam szerepét volt hivatott betölteni a nagy ellenség svédekkel szemben. Az 1917-es bolsevik forradalom keltette zűrzavart kihasználva a finn szenátus 1917. december 6-án kikiáltja az ország függetlenségét. A baloldali punaisetek „vörösök” és a polgári valkoisetek „fehérek” közötti rövid, 1918. január 27 és május 15 között lezajlott, és a „fehérek” győzelmével zárult polgárháború után megkezdődik az új rend kialakítása az országban.
Szovjet Oroszországgal 1920. október 14-én köti meg a tartui egyezményt Finnország, amiben az 1809-es állapotoknak megfelelően határozzák meg a két ország közötti határvonalat, majd már a Szovjetunióval köt megnemtámadási szerződést 1932-ben. A finn kormány szövetségeseket a skandináv államok között próbál találni és sikerül is szoros kapcsolatot kiépíteniük Svédországgal, és még Észtországgal is kötnek titkos katonai megállapodást.
A Sztálin irányította Szovjetunió külpolitikájában az 1930-as évek végén jelenik meg az a szándék, hogy a már megerősödött kommunista állam szeretné visszaszerezni az Orosz Birodalom elvesztett részeit, így Finnországot is, ami kapcsán van még egy hangsúlyos indokuk, az hogy Leningrád túl közel van a finn határhoz, és ezt veszélyesnek tartják. Az első szovjet próbálkozás 1938. áprilisában történik, amikor Borisz Jartszev NKVD ügynök közli Aimo Cajender finn miniszterelnökkel és Rudolf Holsti külügyminiszterrel, hogy a Szovjetunió nem bízik a Német Birodalomban és valószínűleg háború tör majd ki a két ország között, ezért szeretnék, ha a Vörös Hadsereg időben felkészülhetne, és ezt segítendő Finnország átadna vagy bérbe adna egyes szigeteket a Finn-öbölben a Szovjetuniónak. A finnek ezt elutasítják és közlik, hogy egy eljövendő konfliktusban semlegesek kívánnak maradni.
Az 1939. augusztus 23-án aláírt Molotov-Ribbentrop paktum titkos záradéka szerint Finnország a balti államokkal együtt szovjet érdekszférába kerül és a Szovjetunió el is kezdi a bekebelezésüket. 1939. szeptember 24-én Észtországnak adnak ultimátumot, hogy adjanak át területeket szovjet katonai bázisok létrehozásához, amit az észt kormány 1939. szeptember 28-án teljesít, és 10 éves kölcsönös segítségnyújtási egyezményt köt a Szovjetunióval. 1939. október 5-én Lettország engedélyezi szovjet ultimátumra szovjet hadihajók állomásozását kikötőiben, majd október 10-én Litvániát is rákényszerítik, hogy engedjen át területeket szovjet katonai bázisok felállítására.
1939. október 5-én a szovjetek finn diplomácia delegációt hívnak Moszkvába, hogy nekik is átadják követeléseiket, amik szerint a Karéliai-földszoroson a finn-szovjet határt 30 kilométerre nyugatra Viipuritól kell áthelyezni, és a földszoroson a finneknek fel kell számolniuk minden katonai védművüket. Továbbá át kell adniuk számos szigetet a Finn-öbölben, a Kalastajansaarento-földszorost és 30 évre bérbe a Hanko-földszorost, ahol hozzá kell járulniuk, hogy szovjet katonai bázisok jöjjenek létre. Amennyiben ezt a finnek elfogadnák, azzal felszámolnák a Szovjetunió felőli legerősebb védelmi vonalaikat és stratégiai területeiket. A finn kormányt megosztja a követelés, de végül 1939. október végén elutasítják a követeléseket és két ellenajánlatot is tesznek. Az első szerint átadnák a Terijoki területet a Szovjetuniónak, amivel megduplázódna a távolság a finn határ és Leningrád között, a másik szerint átadnák a kért Finn-öböl béli szigeteket. De ezekre az ajánlatokra a szovjetek már nem reagálnak.
Juho Kusti Paasikivi moszkvai finn nagykövet és Väinö Tanner külügyminiszter 1939. november 9-én még találkozik Sztálinnal, hogy kísérletet tegyenek a két ország közötti konfliktus rendezésére és a háború elkerülésére, de nem járnak sok sikerrel és november 13-án visszautaznak Finnországba. Ezután feszült várakozás következik, hogy mi fog történni. A csendet 7 aknagránát töri meg, ami 1939. november 26-án délután 14.30-kor csapódik be Mainila falunál, a finn-szovjet határon álló szovjet határállomásba. Négy szovjet határőr meghal, kilenc megsebesül. A támadás elkövetésével a szovjetek a finneket vádolják és követelik, hogy azok vonják hátra haderejüket 20-25 kilométerre a határtól. 1939. november 27-én Finnország üzenetben közli a Szovjetunióval, hogy nincs köze az aknavetős támadáshoz. A haderejük határtól történő visszavonására vonatkozó követelésre válaszul pedig javasolják, hogy a szovjetek is tegyék ugyanazt. Az incidensre hivatkozva a Szovjetunió 1939. november 28-án a Szovjetunió felmondja a szovjet-finn megnemtámadási szerződést. A finnek eközben találnak egy szemtanút, egy finn határőrt, aki látta, hogy szovjet katonák lőtték ki az aknagránátokat és a nyilvánosság elé is állítják, de a szovjeteket ez már nem érdekli. 1939. november 29-én finn diplomaták Moszkvában még egy utolsó kísérletet tesznek a két ország közötti konfliktus békés rendezésére, de nem járnak sikerrel. Éjjel Vjacseszlav Molotov szovjet külügyi népbiztos elrendeli a Finnország elleni támadó hadműveletek megkezdését.
