57 nap a tengeri pokolban

1940. július 10-én indul útjára Liverpoolból a HMT Dunera csapatszállító hajó, fedélzetén 2.542 „ellenséges idegennek” nyilvánított személlyel, 309 brit katona őrizete alatt. A Sydneybe tartó 57 napos hajóút később a brit hadsereg egyik legszégyenletesebb eseményeként vonul be a történelembe.

A HMT Dunera személyszállító hajónak épült 1937-ben Glasgowban és 1937. augusztus 25-én állt szolgálatba a British India Steam Navigation Company hajózási társaságnál. A 157 méter hosszú, 19 méter széles és 7 méteres merülésű hajó civil kialakításban 1.157 utas szállítására alkalmas 104 első-, 100 másod- és 164 harmadosztályú kabinjában. A második világháború kitörése után iskola- és csapatszállító hajónak sorozzák be. Ebben a minőségében 3.819 tonna rakomány vagy 1.600 fő szállítására alkalmas.

Franciaország és a németalföldi államok német lerohanása és az 1940. június 25-i francia kapituláció után az angolok tudják, hogy ők lesznek a következő áldozat. Számos előkészületet tesznek a várt német invázióra való felkészülés jegyében. Kiemelt kockázatot jelentenek ekkor a Nagy-Britanniában élő német és osztrák származású személyek is, akik közül bárki lehet kém, diverzáns, vagy csak náci szimpatizáns, ezért megkezdik ezeknek az embereknek az összegyűjtését és ellenőrzését. A cél az, hogy kiszűrjék a kockázatos egyéneket, akiket milyenségüktől függően internálnak, táborokba zárnak, vagy hadbíróság elé állítanak. A feladat nem egyszerű, sok a német betelepült, az osztrák és német származású zsidó menekült és kevés az idő az alapos vizsgálatokhoz. Ez és a nagyfokú rettegés a németektől vezet ahhoz, hogy végül több veszélytelen német származású személyt sorolnak be az „ellenséges idegen” kategóriába, mint a tényleg kockázatot, veszélyt jelentőket.

1940. július 10-én 2.542, „ellenséges idegennek” minősített személyt szállítanak fel a HMT Dunera fedélzetére, hogy a távoli Ausztráliába szállítsák őket, ahol elég távol lesznek az európai történésektől ahhoz, hogy semmi bajt ne tudjanak okozni Nagy-Britanniában. A foglyok között 251 német és 200 olasz, a már addigi harcok során hadifogságba esett katona, 2.036, 16 és 60 év közötti, többségében a nácik elől elmenekült zsidó származású német állampolgár és csak 55 tényleg igazoltan náci-szimpatizáns német található. A németekkel és olaszokkal nem közlik a hajó úticélját. Az őrséget 309 tapasztalatlan brit katona adja 7 tiszt és altiszt vezetése alatt. A hajó teljes legénységével együtt az induláskor a fedélzeten lévők összlétszáma így már közel a kétszerese az 1.600 fős teljes kapacitásnak.

A zsúfoltság, valamint a tapasztalatlanságukat és félelmüket agresszióval kompenzáló őrök miatt a foglyokra szörnyű út vár. Fekvőhely nem jut mindenkinek, a függőágyak mind foglaltak, sokaknak végig a padlón vagy az asztalokon kell aludniuk. Tisztálkodásra és takarításra alig van lehetőség. 20 emberre jut egy szappan, 10-re pedig egy törölköző. Friss vizet csak heti két, vagy három alkalommal kapnak, a borotvákat pedig már az út elején elkobozzák tőlük. A csomagokat, bőröndöket az őrök elzárják a raktérben, így a váltás ruháikhoz sem jutnak hozzá a foglyok, akik között hamarosan a legkülönbözőbb bőrbetegségek kezdenek el terjedni. Illemhelyből mindössze csak 10 van. Hogy megoldják ezt a problémát a fedélzeten készítenek rögtönzött latrinákat a foglyoknak, amik miatt idővel a teljes fedélzetet szennyvíz borítja be. A higiénia teljes hiánya miatt vérhasjárvány söpör végig a foglyok között. Orvosi ellátást alig kapnak mert bár van hajókórház, de az egyáltalán nincs felszerelve.

Még az út elején 24 órával az indulás után ráadásul az U-56 tengeralattjáró is megtámadja a hajót. Az első torpedó telibe találja, de szerencséjükre nem robban fel, míg a második az erős hullámzás miatt átsiklik a hajó alatt.

Az őrök veréssel és puskatussal próbálják fegyelmezni az egyre elgyötörtebb és elkeseredettebb foglyokat. Egyik éjszaka az egyik a fedélzeti latrinához igyekvő foglyot egy őr bajonettel nyakon szúrja, amit az szerencsésen túlél, de ezután az út végig ápolásra szorul az egyébként is szörnyű körülmények között. Az őrök és a legénység emellett ki is fosztja a foglyokat. Elveszik személyes vagyontárgyaikat és még az elzárt csomagjaikat is átkutatják. Eközben sok számukra értéktelen dolgot egyszerűen a tengerbe dobnak.

A német és olasz hadifoglyokat Melbourneben szállítják partra, majd a hajó végül 1940. szeptember 6-án köt ki Sydneyben. Az elsőként a hajóra lépő Alan Frost ausztrál katonaorvost megdöbbenti és mélységesen felháborítja a foglyok állapota, akik legyengülten, kimerülten, különböző betegségektől szenvedve várják szabadulásukat. Ráadásul a várt ellenséges katonák és ejtőernyősök helyett túlnyomórészt zsidó származású civileket találnak a hajón. Mindnyájukat még aznap este vonattal a Sydneytől 750 kilométerre fekvő új-dél-walesi Hay városába szállítják az ottani internáló táborokba. Útközben friss ételt, gyümölcsöt és cigarettát kapnak az ausztrál katonáktól, aminek nagyon örülnek a meggyötört emberek.

Frost felháborodott hangú jelentést ír az esetről, aminek következményeként a hajó legénységét és az őröket hadbíróság elé állítják. Ennek eredményeként az őrök parancsnokát William Scott alezredest és egy Helliwell nevű őrmestert szigorú megrovásban részesítenek, valamint egy Bowles nevű őrmestert megfosztanak a rendfokozatától, majd 12 hónap börtönre ítélik, aminek letelte után elbocsátják a hadsereg kötelékéből.

Az eset Nagy-Britanniában is nagy visszhangot kelt, Winston Churchill „sanyarú és sajnálatos tévedésnek” nevezi. Nemcsak az utazás körülményei, hanem értelmetlensége miatt is, hiszen a zsidó menekültek Ausztráliába internálásának nem volt semmi értelme. Többek között olyan személyeket internáltak mint Hans Buchdahl elméleti fizikus, Franz Stampfl későbbi kiváló atléta edző, és Walter Freud, Sigmund Freud unokája.

Pearl Harbor 1941. december 7-i japán megtámadása után az internáltakat „barátságos idegenné” minősítik át és felajánlják, hogy szolgálhatnak az ausztrál hadsereg kötelékében, vagy visszatérhetnek Angliába. Sokan élnek a lehetőséggel és belépnek az ausztrál hadseregbe, de a visszatérők közül is sokan végül a brit hadsereg kötelékébe kerülnek, míg mások inkább a civil életet választják. Sokan maradnak közülük Ausztráliában, telepednek le és kezdenek ott új életet.

Történetükről számos könyvet írnak, az ausztrál tv még filmsorozatot is készít Dunera fiúk (Dunera Boys) címmel az esetről. A hajó foglyait szorosan összekovácsolja az átélt borzalmas út, rendszeresen találkozókat tartanak és halálukig tartják egymással a kapcsolatot.

A Dunera az eset után továbbra is csapatszállító hajóként szolgál. Részt vesz a szicíliai partraszállásban, az 1944-es dél-franciaországi partraszállásnál pedig az amerikai 7. hadsereg törzsét szállítja. A háború vége után magszálló csapatokat szállít Japánba. 1950-51-ben felújítják és továbbra is mint csapatszállító szolgál, majd tíz évvel későbbi újabb felújítása után mint iskolahajó. Végül 1967. novemberében bontják szét Bilbaoban.