1944. június 15. csütörtök

Reggel 7.00-kor 8.000 amerikai tengerészgyalogos indul meg a Mariana-szigetekhez tartozó Saipan szigete ellen. Az előkészítő légicsapásokat és a tengeri ágyúzást már három nappal korábban megkezdte az amerikai haditengerészet.

Az előzmények

A Mariana-szigetek a Japán anyaország előtti utolsó védelmi vonal részét képezik, ezért megerősített japán védelem található rajtuk. Saipan szigetén 30.000 fős japán helyőrség állomásozik, aminek legnagyobb részét a Japán Birodalmi Hadsereg 43. Hadosztálya alkotja és kiépített tengerparti védművekkel, partvédelmi tüzérséggel és földalatti erődítményekkel rendelkezik. Repterén jelenleg csak 50 db harcigép állomásozik, mivel a japán hadvezetés a délebbre fekvő Karolina-szigeteken vagy a Palau szigetcsoporton várta a következő amerikai támadást. De az amerikai hadvezetés direkt megkerüli ezeket a szigeteket, így elszigetelve azokat és elvágva őket az utánpótlástól, és majd csak később tervezi azok elfoglalását. A Mariana-szigetek elfoglalása azt is jelentené, hogy az amerikaiak olyan légibázishoz jutnának, ahonnan a B-29 bombázóik már elérnék a Japán anyaország légterét. Ezért is kiemelten fontos mindkét félnek a szigetek birtoklása.

Az amerikai expedíciós haderő hadihajói 1944. június 5-én hajóztak ki Pearl Harborból, az amerikai 2. és 4. Tengerészgyalogos és a 27. Gyalogos Hadosztályokkal a fedélzetükön.

Az előkészítő tengeri ágyúzás során június 13-án 15 hadihajó 165.000 gránátot lő ki a parti védelemre és a tengerpartra, hogy felszámolják az aknamezőket. Másnap 19 hadihajó folytatja a bombázást, teljesen addig míg ki nem fogynak a lőszerből.

Az első nap a szigeten

Saipan, Vörös partszakasz, 1944. június 15.

Reggel 9 órára az első hullámban érkező tengerészgyalogosok megvetik a lábukat a sziget nyugati partján. 11 hadihajó, köztük 2 csatahajó biztosítja a tűztámogatást részükre. A japán tüzérség 20 kétéltű amerikai tankot lő ki. A nap során folyamatosan érkeznek a hídfőbe a két tengerészgyalogos hadosztály egységei, valamint a hadianyag. A nap végére a hídfő 10 kilométer széles és 1 kilométer mély. Az éjszaka során a japán védők rohamot indítanak az amerikai csapatok ellen, de súlyos veszteséget szenvednek és visszaverik őket.

A japán hadvezetés meglátja a lehetőséget

A Taiho repülőgéphordozó

A japán hadvezetés egészen június 12-ig nem is számított a sziget elleni támadásra, amikor is megkezdődtek az előkészítő légicsapások. A japán haditengerészet vezérkari főnöke, Soemu Tojoda Admirális viszont lehetőséget lát a helyzetben az összevont amerikai haderő megtámadására. Ezen a napon parancsot ad az A-Go harccsoportnak a kihajózásra a Mariana-szigetek felé.
A harccsoport

• a Taiho, Shokaku és Zuikaku repülőgéphordozókból,
• a Ryuho, Chitose, Chijoda és Zuiho könnyű repülőgéphordozókból,
• a Junjo és Hijo utasszállító tengerjárókból átalakított repülőgéphordozókból,
• a Jamato, Musashi, Kongo, Haruna és Nagato csatahajókból,
• valamint 13 nehézcirkálóból, 6 könnyűcirkálóból, 27 rombolóból, 24 tengeralattjáróból és 6 üzemanyagszállítóból áll.

Tojoda a Taihot nevezi ki zászlóshajójává, ami a japán haditengerészet legmodernebb repülőgéphordozója, ez az első hordozójuk, aminek a felszállófedélzete teljesen páncélozott.

Az amerikaiak felfedezik a harccsoportot

A flottát már az első nap felfedezik az amerikai tengeralattjárók. A USS Flying Fish 18.35-kor repülőgéphordozó és csatahajó köteléket észlel a Fülöp-szigeteki San Bernardino szorosnál. Egy órával később a USS Seahorse csatahajó és cirkáló köteléket fedez fel a szintén Fülöp-szigeteki Mindanao szigettől 320 kilométerre keletre. Mindkét hajó az este beálltával a felszínre emelkedik és rádión jelenti a látottakat, mivel az amerikai tengeralattjáróknak az észleléseket először jelenteniük kell, és csak parancsra támadhatnak.

Az amerikai 58. Csapármérő erő is a Mariana-szigetek felé indul

A csendes-óceáni flotta főparancsnoka, Chester Nimitz Admirális és az amerikai 5. Flotta parancsnoka, Raymond Spruance Admirális a rádióüzenetek alapján valószínűsíti a japánok szándékait és Spruance parancsot ad az amerikai 58. Csapásmérő erőnek (Task Force 58), hogy induljon a Saipantól nyugatra elterülő vizekre, a japán flotta útjába.
A Task Force 58 az alábbi Csapásmérő csoportokból tevődik össze:

• Task Group 58.1 (TG-58.1) – USS Hornet (CV-12) és USS Yorktown (CV-10)  repülőgéphordozók és a USS Belleau Wood (CVL-24) és USS Bataan (CVL-29) könnyű repülőgéphordozók
• Task Group 58.2 (TG-58.2) – USS Bunker Hill (CV-17) és USS Wasp (CV-18)  repülőgéphordozók és a USS Cabot (CVL-28) és USS Monterey (CVL-26) könnyű repülőgéphordozók
• Task Group 58.3 (TG-58.3) – USS Enterprise (CV-6) és USS Lexington (CV-16)  repülőgéphordozók és a USS San Jacinto (CVL-30) és USS Princeton (CVL-23) könnyű repülőgéphordozók
• Task Group 58.4 (TG-58.4) – USS Essex (CV-7) repülőgéphordozó és a USS Langley (CVL-27) és USS Cowpens (CVL-25) könnyű repülőgéphordozók
• Task Group 58.7 (TG-58.7) – USS Washington, USS North Carolina, USS Indiana, USS Iowa, USS New Jersey, USS South Dakota, USS Alabama csatahajók és 8 nehézcirkáló

Az öt csoport kíséretét 13 könnyűcirkáló, 58 romboló és 28 tengeralattjáró biztosítja.
A TF-58 parancsnoka Marc Mitscher Altengernagy, zászlóshajója a USS Lexington, míg Spruance Admirálisé a USS Indianapolis nehézcirkáló.

A szovjetek áttörik a második finn védelmi vonalat is

A szovjet 23. Hadsereg a VT vonal Siiranmäkii szakaszán próbál áttörni, ahol a finn védők először vetik be a német hadseregtől kapott Panzerfaust és Panzerschreck páncéltörő fegyvereket. Ezen a szakaszon egyelőre még sikerül feltartóztatni a szovjet előrenyomulást.
Mindeközben a finnek rohamtempóban próbálják a VKT vonalat megerősíteni.